Épp azon gondolkodtam, miért nincs mostanában annyi blogbejegyzésem. A blog indulásakor, 2009-ben annyira produktív voltam, hogy visszatekintve el sem hiszem, hogy mindazt az őrült agymenést én, és egyedül én hoztam össze. A 2010-es 133, szintén agybeteg őrültségről már nem is beszélek. Aztán jött 2011 37, majd 2010, eddig 11 bejegyzéssel. Azért valljuk be, ez elég siralmas.
Sokszor elfilozofáltam már a miértjén, de konkrét választ nem sikerült kinyögnöm. Ott a suli, ami ugyan lefoglal, de korántsem annyira, hogy ne tudnék legalább heti egy bejegyzést kreálni, és ezúttal az élmények hiányát sem tudom érvként felhozni, tekintettel arra, hogy Szegeden más sem ér, csak élmény. Akár jó, akár rossz, lenne miről beszámolni.
Végül is általában arra jutok, hogy szimplán lusta vagyok leülni és pötyögni. Meg persze az ihlet hiánya. Hiába történnek velem dolgok, az esetek többségében nem tudom papírra (monitorra - hahaha :D ) vetni. Felhúznak a vonaton, hazafelé menet, ezeket a sérelmeket összegyűjtöm, hogy majd leírom ide, de végül sosem teszem. Hogyan? Meg egyébként miért? Mindenki tudja, teljesen tisztában van vele, sőt, biztosra veszem, hogy mindenki meg is tapasztalja a saját bőrén, nap, mint nap az emberi hülyeséget, azt, hogy mindenki csak magával foglalkozik és célja elérése érdekében hajlandó átgázolni másokon, mind fizikálisan, mind lelkileg.
És itt most nem arra gondolok, hogy rálépett valaki a lábamra, mert okvetlenül le akart ülni a villamoson, hanem arról, hogy felülök a vonatra, be, egy üres kabinba, felveszem a fűtést maxra, mert fázom, mert beteg vagyok. Ott ülök 25 fokban, nagykabátban, sállal a nyakam körül dideregve. Egy kiscsaj benyit, megkérdi, beülhet-e. Miért ne ülhetne? Levetkőzik, kabát, pulcsi, sál, sapka ledob és az első kérdése az, hogy leveheti e a fűtést. Nem, nem veheted le.... Ennél csak az jobb, amikor kérdés nélkül, spontán cselekednek...
Semmi bajom nincs azzal, ha valaki nem bírja annyira a meleget, néha tényleg elviselhetetlenül meleg tud lenni a vonaton, de mivel nem egyedül utazunk, meg kéne találni az arany középutat, vagy legalábbis törekedni kéne rá. Ha nem lettem volna beteg, megengedtem volna a csajnak, hogy levegye a fűtést... De van szeme, gondolhatta, hogy nem poénból ülök bebugyolálódva. Vagy lehet, hogy mégis? Eljutottunk már arra a szintre, amikor az emberek egy röpke pillantás után szimplán elmebetegnek titulálják a másikat?
Persze, előítélet... Kiben nincs? Max a Dalai Lámában. Egy egészséges kis előítélet sosem árt. De az, amit a 21. századi ember művel minden, csak nem egészséges.
Visszatérve az ihlethiányra: Amikor visszaolvasgatom a régi, főleg a 2009-2010-es bejegyzéseket, jövök rá, hogy nem a történetíró veszett ki belőlem, csak a kalandok fogytak el. (De az is könnyen lehet, hogy pont fordítva.) Az egyetem már nem új, és nem sok olyan kurzusom van, ami kihívást jelentene. Szimpla "leülök és beseggelem" kurzusok. Ami pedig érdekes, mint pl. a Föld belső folyamatai vagy az Ásvány és kőzettan szintén beseggelős, mivel nincs hozzájuk gyakorlati órám. Nincs kutyám sem, most már hetedik hónapja (az elmúlt 24 év során ez az első alkalom, hogy több, mint fél év elteltével még mindig nincs semmilyen állatom, nem, hogy kutyám, de még egy nyamvadt guppim sem.) így arról sem tudok "élménybeszámolni", hogy a legutóbbi séta alkalmával milyen őrültségekkel találkoztunk.
Sok minden hiányzik 2-3 évvel ezelőttről, de talán leginkább ez.
Az emberi kapcsolatokról is sokszor elmerengek, nem csak úgy általánosságban, hanem a sajátjaimon főként. Azokról, akik már kiléptek az életemből, mert úgy gondolták, az az út, amin én járok, nekik nem megfelelő, azokról, akik csak most léptek be az életembe és próbálnak rájönni (már, ha veszik a fáradtságot) ki is vagyok és mit is akarok én valójában és legfőképp azokról, akik régóta itt csücsülnek körülöttem, de még mindig nem jöttek rá a titokra.
Barátságokat kötünk másokkal, de elfelejtettük, hogyan kell megismerni a másikat. Legjobb esetben emlékszünk egymás születésnapjára, ilyenkor veszünk a másiknak egy üveg piát. A lehető legszemélytelenebb ajándék. Az, hogy "Ú basszus, a fészbúk írja, hogy holnap lesz XY szülinapja, elugrom a teszkóba, veszek neki egy üveg bort", nem barátság. Csak egy kényelmes megoldás. Nem kell gondolkodni, csak levenni egy kellően drága üveget a polcról, ezzel mutatva a másiknak, mennyire fontos nekünk.
Karácsonykor megajándékozzuk egymást, hasonló módszerekkel, mert ilyenkor ez szokás.
Nos, nem tudom, ki, hogy van vele, de nekem az az ajándék, ha a másik gondol rám. Amikor lemegy a boltba kenyérért és a tejespult előtt elsétálva meglátja a kis, 2 decis, dobozos milky way üdítőt és azt mondja: "Úgyis találkozom ma vele. Ez a kedvence, viszek neki egyet, hagy örüljön a hülye feje."
Amikor ezek eszembe jutnak, eszembe jut az is, hogy engem mennyire nem ismer senki. Ha feltenném a kérdést, mi a kedvenc kajám, 2 ember, ha megtudná mondani. Ez valószínűleg az én hibám, én nem engedek közel magamhoz senkit, de amíg az emberi kapcsolatok 80%-a olyan, mint amilyet fent leírtam, addig ez nem is fog változni semmit. Az a 2-3 ember pedig, akik vették a fáradtságot, remélem azt mondanák, ha kérdezné őket valaki, hogy megérte.
Ha nem, akkor ez van. Az is egyfajta visszajelzés.
Összegezve a dolgokat, most, hogy a blog lassan betölti a negyedik életévét, jó rálátásom van arra, mit és hogy változtam az elmúlt négy év során. De mindig ugyan arra a konklúzióra jutok.
Nem én változok, csak a világ fordult ki önmagából.
Bár nem tudom, mi a kedvenc kajád (mert kúvára nem mondtad meg eddig :D ), én azt mondom: megérte. Még ha nem is lógunk állandóan együtt (bár ez is így van jól :D ).
VálaszTörlésÖrülök ennek a kicsit komolyabb hangvételű írásnak, sok mindenben önmagamra ismerek benne. És ahogy így végiggondolom a dolgokat, nem is olyan rossz dolog, hogy az ember tartja a két lépés távolságot a masszától. Sokkal jobb így, mintsem valamilyen felszínes, semmitmondó futószalag-életet élne, ami mások szemében talán elfogadhatóbb, de csak azért, mert nem mernek vagy nem képesek egyéniségek lenni, inkább mennek a nyájjal.
Persze, ez csak egy hülye példa volt. :D (szerintem nincs is ember a földön, aki tudná a kedvenc kajámat.)
VálaszTörlésSokszor, főleg éjfél után, ha még ébren vagyok, jönnek ehhez hasonló filozofikus gondolatok. Általában elhessegetem őket, de most mindjárt itt a karácsony, ilyenkor mindenki számára fontossá válik a család, a barátok és engem ez mérhetetlenül zavar. Mi van a maradék 362 nappal?
Örülök, hogy megérte. :D Részemről szintén, végül is manapság ritkán fut össze az ember hasonló kaliberű lököttel. :D :D :D :D
Bármi a kedvenc kajád, amitől hízol egy kicsit. :DDDD
VálaszTörlésSzerintem ne borongj ilyesmin, legalábbis ne túl sokat, mert nem ér annyit. Abból hozzad ki a legjobbat-legtöbbet, amid épp van. Tanulj, nevelgesd Szabit, balhézz Noémivel, fikázd a világot stb. :D
Az ember társas lény, ezért teljesen természetes, hogy alkalmasint hiányoznak neki a többiek. De ne aggódj, amint kapsz egy kis dózist belőlük, úgy elmúlik, mint állat. :DDDD
Az a lényeg, hogy mindig van pár minőségi ember a környezetedben, akivel megoszthatsz ilyen filozofikus gondolatokat, és ez jó, ennek érdemes örülni.
Tavaly óta nekem összesen 15 bejegyzésem született. Amúgy én főleg magamnak tartom, mert néha gondolat-menésem van, az is főleg fotós témában, személyes dolgokat annyira nem szeretek kipakolni, mert sajnos előfordul, hogy ezzel visszaélnek. Meg azokat amúgy is szívesebben beszélem meg barátokkal személyesen egy kávé mellett. A mindennapi apróbb dolgoknak, meg ott a Facebook, mint mikroblog, bár a munkahelyi érdekes dolgok nagy részét úgyse írhatom le a titoktartás miatt.
VálaszTörlésAmúgy az emberi kapcsolatokon gondolkodni jó dolog, a jelenlegiekről azért mert izgalmas mit vár tőlük az ember és hová tartanak, a régiekről meg azért, mert lehet belőlük tanulni a jelen helyzeteire, illetve egy kis idő elteltével az ember már könnyebben tud objektíven nézni és értékelni olyan helyzeteket amiket akkor még nem. (Már amennyiben nem megy el abba a végletbe, hogy az ember egyfolytában a múlton rágódik és régi vélt/valós sérelmeken csámcsog ezer év távlatából is).
Amúgy én azt vallom, hogy van egy "rangsor" az ember kapcsolataiban. Ebben van egy szűk kör, akik nagyon közel állnak az emberhez, általában a család, partner és egy két barát. És mellettük van sok-sok egyéb ember, akivel különböző szinten jóban vagyok, tartom a kapcsolatot. Ők az a réteg akiket helyzettől függően vagy Facebookon vagy egy kis csokival köszöntök fel, azért mert eszembe juttottak és gondoltam rájuk. Ugyanez fordítva, ha egy egyetemi csoporttársamtól kapok egy üveg bort a szülinapomra örülök neki, mert kedves gesztus, noha "csak" jóban vagyunk és néha elbeszélgetünk semmi több, pontosan azt reflektálja az ajándék is, mint amilyen szinten a kapcsolat van. :) Ugyanez ha egy régi svájci lakótársnak eszébe jutok évente néhányszor.
Párommal mi megbeszéltük, hogy nem ajándékozunk, vagy csak valami tényleg nagyon jelképest, vagy olyasmit ami "közös" ajándék pl. vacsora egy étteremben, vagy egy hétvége valahol,amiben az a lényeg hogy együtt csináljunk valamit eddig teljesen jól működik a dolog.
Ahogy te is írtad az a legjobb ajándék, ha "csak úgy" gondolnak az emberre, ráadásul úgy még meglepetés is van, mert az ember nem számít rá állandóan
Alapvetően a blogot én is ilyesmi célból csináltam anno, én sem (mindig) írok személyes dolgokról. Nem azért, mert visszaélhetnek vele, hanem csak azért, mert vannak dolgok, amikhez a fél internetnek nincs semmi köze. A fészbúktól meg egyszerűen ráz a hideg. Elkezdtem szépen, sorban letiltani az ismerőseim posztjait, mert egy-kettő már irritálóan sok hülyeséget osztott meg, de sajnos a szokásos "vannak ismerősök, kikkel csak itt tudok kapcsolatot tartani" problémába ütközök, valahányszor megfordul a fejemben a fiók deaktiválása.
VálaszTörlésAz emberi kapcsolatok meg egy olyan dolog, hogy muszáj rangsort felállítani, máskülönben kész káosz a szociális élet.
Nekem a legnagyobb bajom az, hogy én nem tudom egy kávé mellett megbeszélni a problémáimat senkivel, maximum egyeztetés és egy kis utazgatás után. Itt Kecskeméten nincsenek ismerőseim sem, nem, hogy barátaim. Az összes Budapesten vagy Szegeden van, így bármerre megyek utaznom kell. Idő is, pénz is, ott is kell aludnom, ami nem baj, de azért jobb lenne, ha nem kellene mindig szervezgetnem jobbra balra, csak szólni XY-nak, hogy menjünk, igyunk meg egy kávét valahol.
Az ajándékokkal pedig most úgy vagyok, hogy jobban örülnék, hogyha annak az árát, amit kinéztek nekem, inkább odaadnák, mert tanulmányi útra gyűjtök. :D Persze van egy érzésem, hogy összeszedni 4 hónap alatt 150 ezret amolyan Mission Impossible, de néha egy kis optimizmus csodákra képes. :D
Ezt leszámítva, ha párkapcsolatról van szó, lehet, tényleg jobb megoldás egy vacsi vagy egy wellness hétvége.
Erről most eszembe is jutott egy poszt téma, neki is állok! :D (Na, azt hiszem, visszatér az alkotóerőm is) :D
Vannak ilyen "alkotói válságok", én is most ilyen időszakban vagyok éppen. Csak már nem zavar, elfogadtam, hogy ha épp nincs kedvem/nincs témám/nem megosztani való a dolog, akkor nem írok. Majd amikor írok, akkor olvassák, végülis az én blogom, nem köteleztem magam senkinek semmire vele, különben meg, mindenki kapja be :-D (Jelenlévők természetesen kivételek :-D )
VálaszTörlés